Megmaradni Csingilingnek

Gyerektelen nőként jó és kevésbé jószándékú emberektől is megkapom időnként az alábbi kérdéseket: „De mi lesz veled, ha megöregszel?”, „ki fogja rád nyitni az ajtót?” vagy a kedvencem, a „de kire hagyod majd a vagyonod?” Hogy ez utóbbi mitől releváns kérdés, és miért foglalkoztatja a kérdezőt, az felfoghatatlan számomra, de ez utóbbira talán a legegyszerűbb a válaszom, negatív állami nyugdíj-várakozásaim, és a feltételezhetően megszaporodó gyakoriságú magánegészségügyi ellátás igénybevétele okán szinte biztos, hogy nem marad utánam jelentősebb hagyaték. És ha mégis, lesz olyan jó ügy, aminek javára szívesen rendelkezem – sőt remélhetőleg lesznek körülöttem olyan emberek is, akikre szívesen hagyom, ami marad, vérrokonság hiányában is.

A „de mi lesz veled, ha megöregszel?” kérdésre elsődleges válaszom: remélem, megérem. Mivel a korosztályom több jeles tagja eltávozott idén, többen pedig komolyan betegek, nem győzök hálás lenni azért, hogy élek és egészséges vagyok. Öregedni innen nézve privilégium. Ezen túllépve, az időskor milyensége, hogy mi lesz velünk, ha megöregszünk ‒ az viszont nagyon nem mindegy. Könyv és sorozat is készült azokról az emberekről, akik extrém hosszan, extrém jó egészségben élnek. Az ún. kék zónákban élőkben közös pont, hogy jóminőségű és kevés ételt esznek, napi szinten mozognak, és vannak közösségeik: kórus/táncklub/kiterjedt család, barátok. Emellett vannak feladataik a mindennapokban, legyen az önkéntesség, kertművelés, vagy klasszikus munka. És a többségüket még mindig hajtja valami magasabb cél, küldetéstudat, ami választ ad arra, hogy mégis mi dolguk van, mi az, ami belőlük fakad, rajtuk keresztül akar manifesztálódni ebben a világban.

Alapvetően azt gondolom, ez a legfontosabb kérdés az életben, és ha erre megtaláljuk a választ ‒ akár többet is egy életben, aktuális élethelyzetünktől, prioritásainktól függően ‒ akkor tulajdonképpen mindegy, hogy 25 vagy 75 évesek vagyunk, alapvetően rendben leszünk magunkkal – és az életünkkel.

És ha rendben vagyunk magunkkal, mert megvan az életünkben ez a „miért”, akkor jó eséllyel bízhatunk benne, hogy mindig lesz, aki ránk nyitja az ajtót ‒ mert az ilyen hiteles, saját útját járó emberrel jó együtt lenni.  

A „Mi lesz veled, ha megöregszel?” kérdésre pedig a végső válaszom: remélem, hogy sokat fogok ‒ nyilván társaságban ‒ nevetni. Feltett szándékom, hogy nő maradok ‒ és nem az újabban well-aginget hirdető kozmetikumok miatt ‒ hanem azért, mert a bennem lévő Csingiling kiragyog: és ez a ráncaimtól független lesz. És bármi is lesz akkor a válaszom a „mi végre vagyok itt a Földön”-re: lesz válaszom, és ez segíteni fog öregen is jól élni.

A témában érdeklődőknek ajánlom elolvasni Tisza Kata Egyedül – A szerethető öregedés felé című könyvét, illetve megnézni Dr. James Hollis lenyűgöző interjúját, (angolul) ahogy a „jó élet”-ről, és az élet értelméről beszélget Andrew Hubermannal.