A legfelszabadítóbb dilemmázás ever ‒ Sheila Heti: Változások könyve

Gyermeket vállalni, vagy nem vállalni mindenkinek a legszemélyesebb döntése, és hogy mennyire komplikált tud lenni, mindenféle külső nyomasztás nélkül is, azt Heti könyve gyönyörűen bemutatja.

Főhőse az író maga, a harmincas évei végén járó alterego belső monológjait, másokkal folytatott beszélgetéseit olvassuk. A regényt olvasva többször volt olyan érzésem, hogy az író mintha belém látna, ilyen például a testével folytatott párbeszéd a menstruáció kapcsán. „Az jár a fejemben: Hát nem ostobaság, hogy a testem már megint ezt műveli? Hát sosem tanul belőle? Nem érti a célzást? Nem, válaszolja. Te nem érted a célzást?”

A célozgatás érzése túlnő a fizikai tapasztaláson: „Néha az az érzésem, hogy az élet csak áll, malmozik az ujjaival, és azt várja, hogy gyereket szüljek.”

Vonzza, hogy a gyerekvállalás egyértelműen adna az életének értelmet: „Néha meg vagyok győződve arról, hogy egy gyerek mélységet ad majd mindennek ‒ mély hátteret és jelentést kölcsönöz majd annak, amivel éppen foglalkozom.”

De mi van akkor, ha az ember elég jelentéstelinek fogja fel az életét önmagában is: „Én mindig is úgy éreztem, hogy öncélú vagyok ‒ ezzel mindenki így van, nem? (…) De talán a kétségeim, hogy mégsem én vagyok önmagam célja, ebből az ősi női vonalból erednek, ahol egyetlen nőt sem tekintettek öncélúnak, hanem csupán egy átjárónak, amin keresztül egy férfi érkezhet. Ha az ember nem hajlandó átjáróvá válni, akkor valami gond van vele.” A lelkiismeret-furdalás is megjelenik: „Úgy érzem magam, mint aki megúszta, hogy besorozzák a hadseregbe, ahol annyi barátja szolgál ‒ csak lődörög az országban, amit ők építenek és gyáván reszket otthon.”

De együtt tud érezni önmagával is: „Mégis kénytelen vagyok azt gondolni: Ha gyereket akarnék, mostanra már szültem volna egyet, vagy legalább megpróbálkoztam volna vele. Mert meddig kellene úgy élnem, mintha volna egy második énem, aki odabent rejtőzik valahol? Mikor érzem majd biztonságosnak annak az énemnek kedvezni, akit ismerek?”

Halogatná is a döntést, de ebben megállítja a gondolat: „A petesejtjeim lefagyasztása a határozatlanságom lefagyasztásával lenne egyenlő.”

A gyerekes barátokkal való kapcsolat legalább átmeneti elhidegülése is érzékletes: „Milyen nehéz megérteni mit tett a másik ‒ amikor az én szememben úgy tűnik, őt elrabolták, míg az ő szemében én megmaradtam egyhelyben. Mindketten olyan gyávának es olyan bátornak tűnünk. Mintha az egyiknek mindene meglenne, a másiknak pedig nem lenne semmije. Pedig mindkettőnknek megvan mindenünk és közben semmink sincs. Mindketten olyan gyávák és olyan bátrak vagyunk. Egyikünknek sincs több mint a másiknak, és egyikünknek sincs kevesebb. Azt hiszem, ezt nagyon nehéz belátni: hogy a kettőnk útja nagyjából egyenlő, hogy megfontoltan gyereket vállalni és kétkedve nem vállalni két egyenlő élet, az ő életének a száma és az én életemnek a száma ugyanaz. (…) egyenlőek a tapasztalatok terén és egyenlőek az elvesztett tapasztalatok terén, egyik út sem jobb vagy rosszabb, egyik sem ijesztőbb vagy kevésbé rémülettel teli.”

Heti sokat foglalkozik családjának történetével az anyai oldalról: magyar zsidó felmenők, először a nyilasok, aztán a kommunisták üldözték őket, végül Kanadáig menekültek. Karrierista, házasságában és anyaságában boldogtalan anyjáról hangsúlyosan sokat ír ‒ vele a fentiek ellenére egészen jó kapcsolata van. Összességében talán a legjobb szépirodalmi könyv, amit a gyerekvállalás témájában olvastam: aki bizonytalan, hogy szeretne-e gyereket vállalni, annak felszabadító érzés lesz olvasnia, de megtalálják benne saját hangjukat az egyértelmű igen, és az egyértelmű nem mellett voksolók is.

A spirituális gondolatokat sem nélkülöző fejezeteket időről-időre megszakítja a szerző saját kis játéka, amit a konfucianizmus egyik alapműve, az életvezetési- és jóskönyvnek egyaránt használt Ji-king, azaz Változások könyve inspirált ‒ innen a könyv magyar címe is (eredeti címe: Motherhood, azaz anyaság). A játék annyi, hogy a szerző kérdéseket tesz fel, és 3 pénzérmet dob fel: 2 vagy több fej: a válasz igen, 2 vagy több írás: a válasz nem.

„Ez a könyv mindvégig csupán a bizonyítéka volt az én mélységes félelmemnek mindentől, az élet egészétől, és azoktól a dolgoktól, amelyek számomra a legfontosabbak?

igen

Akkor ez az ördög könyve?

nem

Ez az angyal könyve?

igen

És most már nem félek?

igen

Félni fogok még valaha újra ugyanezektől a dolgoktól?”