Senkiföldje vagy átmeneti tér?
Így keretezhető át a gyermekvállalásban való bizonytalanság

Mi van akkor, ha nem elromlottál, nem gyenge vagy, hanem épp egy átmeneti térben állsz? Mi lenne, ha a gyermekvállalás körüli bizonytalanságra nem döntésképtelenségként, hanem egy mély belső küszöbhelyzetként tekintenél? Egy átmeneti térre, ahol már nem ott vagy, ahol voltál, de még nem tudod, merre tovább.

Egyszer egy jógatáborban a küszöbhelyzetekről esett szó, a „már nem és még nem közti térről”, vagyis azokról az állapotokról, amikor az ember valamit már meghaladt az életében (akár mert megfejlődte, akár mert abba az életkorba lépett), de még nem áll készen belépni az újba. Az egyik nő azt mondta, ő éveket töltött a küszöbön való billegésben, mielőtt egy irányba elindult volna. Azonnal magamra, vagyis a gyermekvállalással kapcsolatos bizonytalanságomra ismertem. Már jónéhány éve őrlődtem a kérdésben, és sehova sem tudtam kilyukadni, noha átrágtam már mindent. Nem határhelyzetben éreztem magam, sokkal inkább kelepcében, ahol újra és újra ugyanazokat a kérdéseket tettem fel magamnak, és mindig más válaszokat adtam rájuk. Mintha a bizonytalanság átka kővé változtatott volna, és valójában semerre sem tudtam volna elmoccanni.

A sem itt, sem ott bizonytalan helyzetében azonban az idő folyása nem állt meg, ami még inkább fokozta ezt a satuszorítást. Biztos ez a nekem való út? Igazából melyik hang az enyém? Képes vagyok anyagilag és logisztikailag is biztosítani a gyereknevelést, egyáltalán akarom-e? Maradhatok-e olyan nehezen és annyi fáradtsággal megtalált önmagam, ha gyerekem születik? Kitaszítottnak érzem majd magam, ha nem leszek anya? Mit gondolnak majd rólam? Tényleg szeretnék gyereket, vagy csak valami hiányt akarok betölteni vele?

Ezek a senkiföldjén visszhangzó kérdések. Azonban idővel ráébredtem, hogy a kételyek nemcsak szorongást okozhatnak, de igaz önmagam, valódi igényeim felé is vihetnek. Senkiföldjén lenni nemcsak elveszettséget jelent; az itt tartózkodó ember tudást szerezhet addig számára rejtett dolgokról is. Végsősoron önmagáról. A régi korokban élők átmeneti tereknek hívták ezeket a küszöbhelyzeteket, ahol fontos beavatás történt egy más állapotba, más életszakaszba, feladatba. A köztes tér bizonytalanságában nem mindig lehet látni, hova lyukad ki majd az ember, ám az biztos, hogy valamiképp új emberként tér vissza az életébe.

Ehhez át kell kereteznünk azt a bizonytalan állapotot, amiben vagyunk. Parttalan őrlődéseinknek és dilemmánknak strukturált keretet adni, nem egyedül lenni benne, hanem kísérőket választani hozzá. Néha létre kell hoznunk ilyen tereket, ahol a hétköznapoktól vagy saját szokásos gondolkodási mintáinktól direkt leválasztjuk magunkat, új megközelítést alkalmazunk. Az agyalás helyett ránézünk arra, mi minden van a bizonytalanságunk mögött; milyen élmények, minták, elvárások kuszálták össze bennünk a kérdést. Kinyitni a szűket, a magunkba zártságot. Mert átmenetben lehet lenni hánykolódva, csapkodva, de lehiggadva, tudatosan is.

Egy ilyen deklarált tere ennek a kérdésnek egy önismereti csoport, ami már eleve kinyit ebből a szűk állapotból azáltal, hogy láthatóvá teszi, mennyien küzdenek hasonló dilemmával. Ezért hívtuk életre Nem tudom, hogy szeretnék-e anyává válni önismereti csoportunkat, ahol szabadon és ítélkezésmentesen lehetsz jelen a kétségeiddel, miközben megtartó kísérést is kapsz az utadon való eligazodásban. Részleteket itt találsz február elején induló csoportunkról, még néhány hely maradt.

Életünk során számtalan korlátba ütközünk, némelyeken felül tudunk kerekedni, azonban vannak megugorhatatlan akadálynak tűnő helyzetek is. Miközben megrendítő és nyomasztó lehet az a számtalan kérdés, önmegkérdőjelezés, ami a gyermekvállalás bizonytalansága körül felmerül, mégis sok új erőforrás is felbukkanhat vagy kimunkálásra kerülhet, mely valamiféle túllépésre bíztathat.
„A nagy igazságokat a küszöbön mondjuk ki.”

Emil M. Cioran