Jody Day: Látlak

A fordítást az eredeti angol szöveg alapján készítette Donhauzer-Drabik Rózsa, Hargitai Evelin közreműködésével.

Látlak téged, ahogy otthon ülsz, lehalkítod a tévében pergő reklámokat, amelyek nevetségesen boldog, zajos, többgenerációs családokat mutatnak, amint két perc sem kell, hogy vidáman megoldjanak valami karácsonyi problémát. És valahogy senki sem kiabál senkivel, és hiányzik az a jelenet, ahol valaki fájdalmas feltételezéseket tesz az életedről, mert nincsenek gyerekeid. Senki sem kérdezi meg, hogy nem bánnád-e, ha idén sátorban aludnál.

Látlak, ahogy görgeted a Facebookot – mintha a szíved hegeit vakarnád – és felszisszensz, amikor az utolsó gyermektelen bajtársad váratlanul megoszt veled (és az egész közösségi médiával is) egy ultrahangképet. Egy igazi csodát, egy kis Jézust karácsonyra. Nagyszerű. Látom, hogy forró könnyeid részben dühből fakadnak, mert mindazok után, amin együtt mentetek keresztül, nem jutott eszébe privátban értesíteni téged. Részben pedig előre gyászolsz, mert bármilyen ígéreteket is tesz arra, hogy ez „nem változtat semmin” kettőtök között, mégis fog. Mindig így történik. És most, mindennek tetejébe, már az az egyetlen barátod is oda lett, aki megértette, milyen „gyermektelennek” lenni.

Látlak, ahogy céltalanul sétálsz a lakásodban esténként. Túl korán van ahhoz, hogy lefeküdj. Valamit keresel, bár nem igazán tudod, hogy mit, de talán, ha még egyszer kinyitod a hűtőt, megtalálod a választ? Nincs biztonságos tévéműsor, és nincs olyan közösségi platform, amely mentes lenne a felkavaró tartalmaktól. Csak babák, családok, párok, nagyszülők, unokák mindenütt. Még a hírek is „keményen dolgozó családokról” és „a karácsonykor nem találkozó rokonokról” szólnak. De azoknak, akik egész évben egyedül voltak otthon? Nekik nincs semmi műsor.

Látlak, ahogy gondosan kiválasztod, becsomagolod és postázod az ajándékokat mások gyerekeinek, bár tudod, hogy valószínűleg örülhetsz, ha egy karácsonyi képeslapot kapsz tőlük. Köszönőlevelet vagy akár egy rövid üzenetet a nagylelkűségedért? Na azt felejtsd el. Vajon szörnyű ember vagy, mert egyszer, csak egyszer szeretnéd, ha elismernék a szeretetedet és törődésedet? Vajon a gyerekek egyáltalán tudják, ki vagy, és mit jelentettél valaha a szüleiknek? Bolond vagy, mert azt gondolod, hogy még számítasz nekik?

Látlak, ahogy önzetlenül támogatod a partneredet az ő gyerekei nevelésében és a családi bonyodalmak kezelésében, miközben a kimondatlan (és néha kimondott) feltételezés az, hogy a te választásod volt, hogy ne legyenek gyerekeid. Holott az a döntésed, hogy a szerelmeddel vagy, és megbékélsz a gyermektelenség miatti gyásszal, mert ő nem akart többet. És mégis, bármennyire is próbálsz erős lenni, azt mondják neked, hogy „kapd össze magad” és „viselkedj”.

Látlak a családi Zoom-hívásban, ahol a húgod kisbabát tart az ölében, miután sikeres volt a lombikkezelése, és egész idő alatt arról panaszkodik, mennyire kimerült. Aztán a párja jön, elviszi tőle a babát, szeretetteljesen megszorongatja a vállát, és odavisz neki egy csésze teát. Senki sem kérdezi meg, hogy mi van veled azóta, hogy az utolsó vetélésed véget vetett a családalapítás hosszú küzdelmének. Vagy hogy mi van most köztetek a partnereddel, most, hogy mindketten gyászoltok, és egyikőtök sem érzi úgy, hogy a másik jól csinálja. Vagy hogy mennyire félsz attól, hogy a gyermektelenség és a termékenységi kezelések nemcsak a pénzügyi helyzeteteket, reményeiteket és szexuális életeteket, hanem a kapcsolatotokat is tönkretették.

Látlak, ahogy egyedül élsz és dolgozol otthonról a konyhaasztalnál, egy olyan garzonban, amelyből nem tudtál továbblépni egy évtized után sem, míg a szomszédos lakások tulajdonosai már legalább kétszer lecserélődtek. Hiszen a harmincas éveikben járó párok összejönnek, gyereket vállalnak, és nagyobb helyre költöznek. Te pedig ott rekedsz a lakásodban, feldúlva más párok társasági életének, szexuális életének és babáinak zajától, miközben végtelenül görgeted az Instagramon a művészien beállított fotókat, amelyeken vastag kötött zokniba bújt elegáns lábak pihennek egy forró csokoládés bögre körül Hygge-hangulatban, míg te azt keresed a Google-ön, hogy vajon tényleg bele lehet-e halni a magányba.

Látlak, ahogy próbálod kezelni azt a krónikus betegséget vagy fogyatékosságot, ami hozzájárult ahhoz, hogy akaratod ellenére nem lettél szülő, pedig könnyen becsúszhatott volna a gyerek fiatalabb korodban. És azt az erőfeszítést, amibe a napi életviteled kerül, egyedül, otthon, miközben attól félsz, hogy megbetegszel, és aggódsz, hogyan tudnád azt is kezelni, ha megtörténne. És mégis, valahogy mások úgy próbálják beállítani, hogy „szerencsés” vagy, amiért nincs gyereked.

Látlak, ahogy visszatartod a könnyeidet egy újabb tapintatlan ünnepi „jégtörő” kérdésnél a munkahelyi videóhívás során, amikor arra kérnek, hogy „mondj valamit az életedről”, vagy „mit csinálsz karácsonykor”. És te vagy az egyetlen, akinek nincs a társadalmilag elfogadott „anyaság és gyermekek” jelvénye, amiről beszélhetne. Megpróbálsz valami vicces megjegyzést tenni arról, hogy „keményen dolgozol, hogy a kutyád jobb életet élhessen”, és próbálod magad magabiztos, gyermekmentes nőként bemutatni, de a nap hátralévő részét szégyenkezve töltöd, mert úgy érzed, mintha feltártad volna a gyenge pontjaidat a farkasok előtt.

Látlak, ahogy önként jelentkezel extra műszakokra az ünnepek alatt, még a hátad közepére sem kívánt frontvonalbeli feladatokra is, csak hogy kitöltsd a karácsony és az újév közötti hosszú időszakot, amikor senkivel sem beszélhetsz vagy találkozhatsz. És mégis ez észrevétlen marad a gyermekes kollégáid körében, akik többsége úgy érzi, hogy „joguk” van otthon tölteni az ünnepeket a családjukkal – elvégre neked nincsenek gyerekeid, igaz? Miért lenne szükséged az ünnepekre?

Látlak, ahogy a kertedben matatva reménykedsz, hogy a szomszéd család megáll a kapudnál egy rövid, távolságtartó beszélgetésre, és amikor az anya valóban mellédlép, csak arról tud beszélni, hogy az édesanyja egy idősek otthonában van, mennyire hiányzik neki és a gyerekeknek, és hogy a karácsony nem lesz ugyanolyan nélküle. „Ő nem olyan szerencsés, mint te az egészségeddel”, mondja a családanya, miközben bepakolja zajos gyerekeit az autóba. Te pedig visszasétálsz az ajtódhoz, és ismét felsóhajtasz, ahogy a szívedet újra megmarja az űr, hogy utánad nem maradnak unokák.

Látlak, ahogy megbánod, hogy tavaly nem mentél haza a szüleidhez karácsonyra, mert szükséged volt egy év szünetre az ítélkezés, sajnálkozás és „segítőkész tanácsok” hármasából. És most azon tűnődsz, hogy vajon mikor láthatod őket újra, ha egyáltalán. Korábban is töltöttél már karácsonyt egyedül, de titokban kellett tartanod, mert az emberek annyira megdöbbentek, mit árul el ez az életedről. Most mindenki az egyedül ünneplésről beszél, és még mindig senki sem kérdezi meg a véleményedet. Úgy tűnik, hogy „nem-anya” státuszod miatt nulla a szavahihetőséged a felnőtt életben.

Látlak, ahogy nézed, ahogy az unokaöcséid és unokahúgaid kicsomagolják a szüleiktől és nagyszüleiktől kapott ajándékokat, a testvéreid a házastársaiktól és gyerekeiktől kapott ajándékokat, miközben a csomagolópapír egyre csak halmozódik, és te egyre feszültebb leszel, ahogy rájössz, hogy megint csak a te szerény ajándékaid halma tűnik jelentéktelennek. Nem szólhatsz semmit, mert az kapzsiságnak tűnhetne, és hogyan is magyarázhatnád el, hogy nem az ajándékokról van szó, hanem arról, mennyire fáj az, hogy a családon belüli helyed leértékelődött, mert nincsenek gyerekeid. Így aztán kicsit túl sokat iszol, és ameddig csak tudod, fenntartod a műmosolyodat, mielőtt fejfájásra hivatkozva elindulsz egy sétára az izgatott kutyával, és kisírod a szívedet. Ismét.

Látlak, ahogy újra és újra végiggondolod minden múltbeli döntésedet (még azokat is, amelyek jók és tisztességesek voltak), minden kútba esett kapcsolatodat (még a rosszakat is), minden utat, amit bejártál vagy nem jártál be az életedben (gyakran jó okkal), amelyek idáig vezettek, a gyermektelenségedhez. Látlak, ahogy saját magad ellen emelsz vádat a legszigorúbb, legelfogultabb esküdtszékkel, amelyet csak találsz, és bűnösnek találod magad az életed elrontásában. Pedig csak a legjobb tudásod szerint cselekedtél, azzal, amit tudtál. Akkor miért van az, hogy más nők, akik nagyon hasonló döntéseket hoztak, most mégis gyerekeket nevelnek?

Látlak téged ezen a karácsonyon.

Gyermektelen vagy, és nem ez volt a terv; nem ez volt az álom.

De semmi rosszat nem tettél, hogy gyermektelen vagy, és te magad sem vagy hibás azért, hogy gyermektelen vagy.

Gyermektelennek születtél, és értékes vagy, a gyermektelenséged pedig nem változtat ezen.
Nincs miért szégyenkezned.

Nincs mit bizonyítanod, nincs mit „jóvátenned”.

Méltó vagy a szeretetre, az elfogadásra és az összetartozásra, úgy, ahogy vagy.

Milliónyi nő van, mint mi, szerte a világon. Mindig is voltak, és mindig is lesznek. Mi is az emberiség részei vagyunk, nem kívülállók.

Mi is ide tartozunk.

Nekünk is van szerepünk, amit betölthetünk, egy életünk, amit élhetünk, és egy szívünk, amit megoszthatunk.

Eltörünk, és meggyógyulunk.

De ezt nem tudjuk egyedül megtenni. Szükségünk van egymásra.

Egy összetört szívet óvatos gyengédséggel kell tartani egy olyan elme és lélek gondoskodásában, amely teljesen megérti ezt a fájdalmat – és csak akkor kezdhet el gyógyulni.

Látlak téged – egy tökéletlenül tökéletes emberi lelket. És látom azokat a gyermekeket a szívedben, akiket csak a szíved ismerhet.

És a szívem újra megszakad veled, a tiédet tartva az enyémben.

És együtt kezdünk gyógyulni.

Forrás