„Édesjóistenem, ez az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!”
A hála világnapjára készülve jutott eszembe a fenti Hrabal-idézet, ami mindig felvidít valahányszor szembejön, hozzá képzelem a Sörgyári capriccio lobogó szőke hajú fiatalasszonyát ahogy kacag a kéménytetőn, amire épp felmászott, és máris fülig ér a szám. Szerencsés esetben vannak napok, amikor megadatik ‒ ha akárcsak pillanatokra is ‒, hogy különösebb indok híján is egyszerűen csak csudajó élni ‒ és ezt akkor és ott át is érezzük, hálásak vagyunk, hogy élhetünk. Az öröm és a hála az én szememben kéz a kézben járnak, ha örömöt érzek, azt valaminek vagy valakinek tulajdonítom (univerzum, természet, Isten vagy egy konkrét személy).
De vannak napok, nem is kevés, mikor nehéz azzal foglalkozni, hogy mi az, aminek lehet örülni, amiért hálásak lehetünk, túl a sok a hiány, az ismétlődő nehézség, a reménytelenség. A gyerek nélküli élet is lehet olyan tartós, vagy akár egész életen átívelő hiány-állapot, ami sokaknak megnehezíti az életöröm megtapasztalását, mert az az egy dolog, amire annyira vágyik, amiről azt gondolja, hogy megadná az élet értelmét, az élet örömét, az az egy cél nem érhető el.
Amit fontos tudatosítani, hogy egyetlen dologtól, vagy egyetlen embertől, legyen az gyerek vagy partner, nem lehet elvárni, hogy tartósan boldoggá tegyen. A személyes elégedettségérzetünkért mi magunk vagyunk felelősek, és minél szélesebb hálóval tudunk meríteni az elérhető örömökből, annál kiegyensúlyozottabbak leszünk ‒ és a partnerünkre, gyerekünkre, vagy bármely más emberre is kisebb terhet-elvárást rakunk.
Az örömre való képességünk velünk van a legsötétebb személyes drámáink idején is, és mint egy kis izom, fejleszthető is. A hálanapló tökéletesen jó kiindulás lehet ahhoz, hogy gyűjtsünk kis fény-foszlányokat, amikbe lehet kapaszkodni, amik világítótoronyként mutatják, hogy amíg élünk, nincs olyan, hogy teljes sötétségben vagyunk, ha felemeljük a fejünket, előbb-utóbb találunk egy kis fényt.
Így aztán a nehezebb napokon érdemes elkezdeni azon tűnődni, mégis mi volt a mai napban az, ami jóérzéssel töltött el, ami miatt minden nemszeretem esemény és érzés ellenére, hálás lehetek a mai napomért is?
Ahogy ránézek a saját hála-naplómra, mostanában ilyenek kerültek fel a listámra,hogy:
Ma hálás vagyok azért, mert:
- meleg paplan alá tudtam bebújni a hirtelen jött hidegben,
- apukám olyan lecsót főzött, hogy könny szökött a szemembe a gyönyörűségtől,
- hallottam reggel a belváros közepén is a madarakat dalolni,
- találtam még egy tábla csokit hirtelen jött csokiéhség idején a polcon, pedig már azt hittem elfogyott,
- a piacon végtelen kedvességgel igazított el a hentes a marhaszegy/ marhapofa felhasználási módjait illetően.
A mindennapok apró-cseprő, de az életet mégis megédesítő mozzanatain túl, adhatunk hálát életünk valamely jelentős pozitív eseményéért, aminek a mai napig kihatása van ránk, például:
- szerető családban születtem,
- tudtam tanulni,
- megtaláltam a párom.
A Psychology Today egyik cikkében a „majdnem megtörtént rossz” (near miss) események tudatosítását is javasolja a hálaérzet növelése végett.
„Ma mikor átmentem a járdán, majdnem elütött az autó-és utolsó pillanatban mégis megállt”, vagy „Bekapcsolva hagytam a vasalót, de jó, hogy nem gyulladt ki a ház”, esetleg „Ottfelejtettem a pénztárcám a boltban ‒ de milyen jó, hogy utánam hozták”.
Akármit is választunk a hála apropójaként, hétköznapi eseményt, élethelyzetet, vagy „majdnem megtörtént rossz”-at, ennek leírásával, akár szóbeli ‒ másik embernek tett ‒ kifejezésével komolyan növelhetjük a jóllét- és csökkenthetjük a szorongás-szintünket.
Alaposan átgondolva így rossz napokon is tudunk indokot találni, hogy azt mondjuk: az élet, ha ma épp nem is bolondulásig gyönyörű, de bírható, mert a mai napban is voltak pillanatok, amik miatt érdemes volt élni.